A végső megoldás a halál. 3. rész.

[...] Hirofumi és Kiyoteru halála csak a jéghegy csúcsa volt. Több öngyilkossággal végződő eset is volt, ami nem járt akkora nyilvánossággal. 1986-ban amikor Shikagawa Hirofumi is meghalt, akkor még legalább nyolc ijiméhez köthető öngyilkosság történt. Ugyanúgy 1994-ben Ohkochi Kiyoteru halálának évében is további hét esetről számoltak be. De majdnem minden évben történtek ijimével kapcsolatos halálesetek, bár ha az áldozat az öngyilkosságkor nem írta le konkrétan, hogy amiatt vetett véget az életének mert bántalmazták az iskolában, akkor nehéz volt bebizonyítani, hogy ténylegesen ijime miatt ölte meg magát, még ha a jelek arra is mutattak.

Nemsokkal Ohkochi Kiyoteru halála után a Shounen Jump magazin felkérte az olvasóit, hogy beszéljenek az ijiméről. Több mint ezernyolcszáz levelet küldtek be, amelyekből összeállították a Shounen Ijime Reportot. Ebben voltak olyan levelek, amelyekben arról írtak, hogy tanárok bántalmazták a diákokat. Az egyik gyereket az osztályfőnöke bántalmazta még hét éves korában. Állítása szerint, a tanára utasította a társait, hogy székekkel verjék, és hogy kiborgnak csúfolják, ugyanis csecsemőként elhagyták a szülei. A tanár csúnyának nevezte és azt mondta, hogy megérdemelte amiért elhagyták, utána megjegyezte a többieknek, hogy a halálát kívánja.

Egy másik esetben egy lány azt írta, hogy az osztályfőnöke megütötte a tanítási kellékekkel, a hajánál fogva rángatta ki a folyosóra csak azért mert kinézett az ablakon, és arcon csapta, amiért nem takarította ki az osztálytermet.

Egy fiú írta, hogy a tanár egy varangyot rajzolt a táblára és fölé írta az ő nevét. Ezután az osztálytársai hat éven keresztül erőszakoskodtak vele és a varangy gúnynév is rajta ragadt.

Egy tizenegy éves gyerek azt írta, hogy vannak sikeres és alkalmas tanárok és vannak alkalmatlanok. A sikeres tanárok osztályában nem fordulhat elő ijime.

Az ijime nem csak azért létezhet mert probléma van az oktatási rendszer szerkezetével, hanem azért is mert a résztvevő felek különböző okokból kifolyólag hallgatnak. Ez a tömeges hallgatás, beleértve magát az áldozatot is, kényszeríti abba a helyzetbe a bántalmazottakat, hogy tehetetlenségükben nem látnak más kiutat csak az öngyilkosságot.

A végső megoldás a halál. 2. rész.

[...] Nyolc évvel később 1994-ben egy újabb nagy nyilvánosságot kapott öngyilkosság történt. Az Aichiban található Nishio Tobu iskola tizenhárom éves tanulója, Ohkochi Kiyoteru decemberben felakasztotta magát az otthonában. A levélben, amit hátrahagyott megnevezte négy bántalmazóját és egy kimutatást azokról az összegekről, amiket kiszedtek belőle. Az összeg egészen megdöbbentő volt, ugyanis több mint egy millió jen vettek el tőle. A levelében leírta, hogy majdnem belefojtották a folyóba és ezek után inkább engedett a követeléseiknek. Hirofumival egyetemben Kiyoteru is tsukaippa volt, vagyis a csoport erősebb tagjai rákényszerítették, hogy ő intézze a 'piszkos ügyeiket'. A rendőrségi jelentés szerint még további tizenöt fiú érintett volt a bántalmazásban és, hogy a pénzt a csoporton belüli hierarchiának megfelelően osztották el. Az igazgató beismerte, hogy a tanárok észrevették az ijime jeleit Kiyoterun. Az iskola jelentése szerint az ápoló, a fiú reszkető testét és üveges tekinteté látva behívatta egy átvizsgálásra, de a kérdéseire Kiyoteru nem válaszolt őszintén:

„A barátaim mind kedvesek. Az osztálytársaim törődnek velem. Jó középiskolába, utána pedig jó egyetemre akarok menni, hogy jó céghez kerülhessek. A tanulás fontos.”

Az iskola nem vette észre, hogy Kiyoterut bántalmazzák, részben azért mert eleve problémás gyerekként volt számon tartva, részben azért mert, ahogy az igazgató fogalmazott, addig nem tehetnek semmit sem, amíg a diák maga nem jelenti, hogy ijime áldozata lett. A huszonhat éves osztályfőnök az Asahi Shinbunnak írt levelében fejezte ki mély sajnálatát, és kifejtette, hogy mennyire erőtlennek érzi magát, amiért nem tudta megakadályozni a tragédiát. Ohkochi Kiyoteru esete rádöbbentette a nemzetet a szörnyű valóságra. Az ijime az elmúlt nyolc évben, az akadályozó intézkedések ellenére egyre jobban elterjedt, továbbfejlődött. Az iskola és a társadalmi környezet egyre fullasztóbbá vált a tanulók számára és az ijime egyre intenzívebb, kiszámíthatatlanabb és elkerülhetetlenebb lett. Shikagawa Hirofumi és Ohkochi Kiyoteru története azért váltott ki akkor érdeklődést, mert a szülők nyilvánosságra hozták a gyerekeik búcsúlevelét és így az iskola és az Oktatásügyi Minisztérium is rákényszerült arra, hogy nyíltan válaszoljanak, és ellenlépéseket tegyenek. [...]

A végső megoldás a halál. 1. rész.

Most jön a téma igazán kényes és elszomorító része, de mindenkinek kitartást, aki végig olvassa.

Csak 1986-ban kilenc olyan esetről számoltak be a lapok, ami öngyilkossággal végződött. Egy-két esetben a diákok utolsó levelét is megjelenítették, amiben kétségbeesetten könyörögtek segítségért. Az egyik közülük Shikagawa Hirofumi esete volt.

1986 februárjában a tokiói Nakano Fujimi iskola tizenhárom éves tanulója, Shikagawa Hirofumi felakasztotta magát a moriokai vasútállomás mosdóajtajának fogasára. A búcsúlevelében a következő volt olvasható: „Még nem akarok meghalni, de ez olyan, mintha a pokolban élnék.”. Ezzel a levéllel a folyamatos bántalmazásokra utalt és megnevezte annak a csoportnak a két vezetőjét, akik rettegésben tartották. Hirofumi egy tsuikappa (tsukai bashiri) volt, vagyis egy olyan tagja a csoportnak, akivel a többiek a 'piszkos' munkát végeztették el. Például bevásárlás, többiek táskáinak cipelése. Egyik esetben, amikor a fiú belépett az osztályterembe azt látta, hogy az asztala a többiekével szembe van állítva és füstölők égtek rajta, a fényképe ki volt állítva, mindenhol virágok és még egy részvétnyilvánító kártyát is elhelyeztek, amit többek közt számos osztálytársa, osztályfőnöke, és más tanárok is aláírtak. Ezzel jelezték neki, hogy az osztálytársai és egyes tanárai szemében ő nem volt más, mint egy emberi kudarc. A tizenhárom éves fiú esetében néhány tanár is részt vett a megfélemlítésben, de ez csak nagyon ritkán fordul elő. Az ijime egyre erősödött, főleg azután, hogy Hirofumi megpróbált kilépni a csoportból. Rendszeresen verték, megalázó dolgokat kellett csinálnia a többiek előtt, fenyegető hívásokkal zaklatták otthonában. Amikor az apa megtudta, hogy a fiát folyton bántalmazzák az iskolában, felkereste az osztályfőnökét, a rendőrséget és a bántalmazó gyerekek szüleit, de mindössze azt a tanácsot kapta, hogy a fiának iskolát kéne váltania.

Az iskolaváltás nem volt könnyű dolog, ugyanis Hirofuminak a szomszédos iskola tanulóival is gondja volt, nem is beszélve arról, hogy az új tanulók mindig könnyű célpontjai az ijimének. Egyszer az őt bántalmazó csoport tagjai elküldték egy üzenettel a szomszédos iskolába, ahol az ottani diákok megverték őt. Shikagawa Hirofumi esete nem az első volt. Az egyik gyerek, akit Hirofumi megnevezett a levelében elment, hogy bocsánatot kérjen a szülőktől és sokkalta az apát azzal a kijelentésével, hogy élvezte Hirofumi bántalmazását. Az 1980-as évek közepére az ijime jelentős társadalmi problémává vált Japánban és sok esetben az öngyilkosságok fő okozója is az iskolai erőszak volt. Hirofumi esete felfedte, hogy milyen komplex dolog az ijime, és a megdöbbentő hatása még nagyobb volt azáltal, hogy tanárok is részt vettek benne. Azok közül, akik aláírták a részvétnyilvánító levelet, az osztályfőnököt, az igazgatót (aki szintén aláírta) és két másik tanárt felfüggesztettek, további kettőt pedig tanári gyakorlatra küldtek. Az Oktatásügyi Minisztérium most először hívott össze tanácskozást ijimével kapcsolatos ügyek megvitatására. Az oktatásügyi miniszter, a régió oktatásügyi képviselője és az igazgatók is egyetértettek abban, hogy lépéseket kell tenni az ijime leküzdésére. Ekkor került bevezetésre az, hogy a gyerekeket az iskola kapujában tanárok és szülők várják. Az intézkedések ellenére a gyűlésnek újra össze kellett ülnie nyolc évvel később. Hirofumi Shikagawa öngyilkosságának egyik szerencsétlen következménye volt az, hogy a tanárokat sújtó szigorító intézkedések következtében az iskolák még inkább zártabbak, áthatolhatatlanabbak lettek. [...]

Az ijime jellegzetességei és fajtái. 2. rész.

[...] A konjoyaki az, amikor egy égő cigarettát nyomnak az áldozat bőrébe. Más fogalmak az áldozatra gyakorolt kényszert fejezik ki, mint például a bashiri (tsukai bashiri). Ez az, amikor az áldozatot kifutófiúként használják, cipeltetik vele a csoport többi tagjának holmiját, elküldik bevásárolni úgy, hogy nem adnak neki pénzt. Azokat, akik ezt a szerepet töltik be tsukaippának hívják. A katsuage az, amikor az áldozattól pénzt csikarnak ki. Az ijime leggyakrabban használt formája a shikato. Ez nem fizikai erőszakot jelent, hanem az egyén semmibevételét. Ezt általában addig folytatják, amíg az egész osztály úgy nem tesz, mintha az áldozat nem is létezne, ez a zenin shikato. A chikuru ezzel szemben az, amikor szólnak az ijiméről annak érdekében, hogy megállítsák.

Az ijimének vannak olyan formái is, amiknek nincs konkrét megnevezése. Ilyen lehet a kiszemelt áldozat feltartóztatása, megdobálása, gombostűvel, ceruzával való szurkálása. A verbális megfélemlítés során rendszeres a különböző sértő és trágár szavak használata. Az ijimének vannak burkolt formái is, ilyen például az, amikor eldugják az áldozat holmiját, megrongálják, vagy beledobják valamibe, általában a mosdóba. Az ijimének gyakran része a szexuális zaklatás is. Sokszor vetkőztetik le az áldozatukat mások szeme láttára, vagy hangosan kiabálják, hogy mit csinál miközben a mosdóban van. A lányoknál előfordul, hogy a szoknyájukat rántják le, vagy a fejükre húzzák.

Norihiko Ishikawa a tokiói egyetem gyermekpszichológusa szerint a jelenség, amit ijimeként ismernek a mai japán iskolákban sokkal inkább hasonlít a shigokihoz. A shigoki egy bevett gyakorlat volt a japán hadseregben, amelyben férfit faragtak a gyengékből, akik veszélyeztették a kollektív rendet, szellemiséget, összetartást és összhangot. A hasonlóságot az ijime és a shigoki között már többen kimutatták, mint ahogy a japán iskolák és a háború előtti japán hadsereg közti hasonlóságot is. A különbség, amit Ishikawa tesz a shigoki és a hagyományos értelmemben vett ijime között, az hasonlít a mai Japánban használatos ijime és a más országokban használt iskolai erőszak közötti különbséghez.

A gyerekek nagyon leleményesek ezen a téren hiszen volt honnan tanulniuk, és ne feledjük, hogy az ijime már évtizedek óta fejlődik, 'tökéletesedik'.

Az ijime jellegzetességei és fajtái. 1. rész.

Az ijime három főbb jellegzetessége a japán társadalmi struktúrából származhat. Az első a nyomás, hogy megfeleljenek a csoportos normáknak, amely más megközelítésből jelenthet félelemet az elszigeteltségtől. Egy közösségi társadalomban az emberek elvárják másoktól, hogy megfeleljenek a közösség által felállított elvárásoknak. Nagy a nyomás rajtuk, hogy olyanok legyenek, mint a többiek. Páran azt mondták, hogy azért erőszakoskodtak egyes társaikkal, mert mindenki azt csinálta. A csoport nyomásán kívül nem tudtak más indokot felhozni arra, hogy miért bántalmaztak másokat. Ezek a tanulók nem nagyon mutattak megbánást, nem éreztek bűntudatot. Úgy gondolták, hogy ez természetes mivel a többiektől is ugyanezt látták. Továbbá fontos szerepet játszik a csoporton belüli szerep is. Az ijime az egy közösségi cselekvés és a gyerekek különböző szerepeket vállalnak a végrehajtásában. Vannak olyanok, akik bántalmaznak, vannak segédek, megfigyelők, védők. Az olyan tanulók, akik sokkal fogékonyabbak a csoportos kapcsolatokra és történésekre, azok könnyebben megtalálják a helyüket, szerepüket egy-egy erőszakos szituációban. Vannak akik bántalmazónak tekintik magukat annak ellenére, hogy egyszer sem kezdeményeztek csoportos erőszakot. A harmadik a burkolt agresszió használata. A gyerekek sokszor a szüleik által használt fenyítési módszereket használják az ijime során. Mivel megtapasztalták már a hatásait és látják a hatékonyságát előre tudják, hogy ez valószínűleg ugyanolyan hatással lesz majd a társaikra is. Japánban a szülők által leggyakoribban használt fenyítési módszerek a következők: a gyerek elzárása egy rövidebb időre, teljes elkülönítés a családtól, fenyegetés az elzárással. Ezek nagyon hatékony fegyverek egy olyan társadalomban, ahol a közösség mindenek felett áll, és a gyerekek nagy hatékonysággal tudják használni az ijime során. Az ijimének különböző fajtái léteznek. Ezek közül vannak olyanok, amelyekben fizikai erőszakot használnak. Ilyen például a bokoboko (bokoboko naguru) és a fukoro (fukoro dataki ni suru) amelyek a csoportos erőszak azon formái, amikor az áldozatot rúgják, ütik, vágják. Az erubo, vagyis könyökölés az a fajtája az erőszakoskodásnak, amikor könyökkel támadnak. A fizikai erőszakot gyakran játékos formában alkalmazzák, mint például a puroresu gokko, amiben profi birkózást imitálnak, vagy a kagome rinchi (lincselés). A kagome rinchi lényege, hogy az áldozat a földön térdel miközben a többiek körbeállják, ütik, rúgják és a Kagome, Kagome című gyerekdalt éneklik. [...]