Minden egyén, aki valamilyen szinten érintett egy ijime esetben csendben marad, vagy távolságot tart, mert az egyéni érdekeik azt kívánják. Kivéve az áldozatot, aki kétségbeesésében töri meg a csendet, miután már nem maradt más választása, vagy drasztikusabb esetekben az örök hallgatásba menekül. A diákoknak azért is érdekükben áll hallgatni és nem szólni a tanárnak, mert az 'árulkodást' általában ijimével büntetik a társaik. Amúgy is eléggé kételkedők, nem hiszik, hogy az bármit is megoldhat, ha szólnak egy tanárnak. Ez érthető is, hiszen egy felmérés szerint a japán gyerekek 72%-a szerint nem könnyű beszélni a tanáraikkal a személyes problémáikról. 44% szerint a tanárok nem értik meg a diákokat, míg 39% szerint a tanárok, emberként nem törődnek velük. A tanár-diák kapcsolat eléggé távolságtartó Japánban. Ezért hát nem meglepő, ha úgy gondolják, hogyha ijimével kapcsolatos problémákkal keresik fel a tanárt az inkább ront a helyzeten mintsem segít, valamint amíg mást bántalmaznak, addig ők legalább biztonságban érezhetik magukat. A tanároknak szintén érdekükben áll becsukni a szemüket és befogni a fülüket ugyanis, ha komolyabbra fordul az ijime és esetlegesen öngyilkosság lesz belőle, akkor ők nem kérhetők számon, tekintve, hogy nem is tudtak róla. Ahogy Kiyoteru Ohkochi iskolájának igazgatója mondta:
„ Addig nem tehetnek semmit sem, amíg a diák maga nem jelenti, hogy ijime áldozata lett.”
Az Oktatásügyi Minisztérium sem kivétel az ijimét övező hallgatás alól. A válaszaik tükrözik a gondolkodásmódjukat és a jelenlegi japán oktatásügyi rendszer ezen a gondolkodásmódon alapul. Az alap álláspont jól szembetűnik abban is, ahogy a minisztérium az ijimével kapcsolatos adatokat gyűjti. Az Oktatásügyi Minisztérium 1985-ben az Ad Hoc oktatásügyi tanács nyomására nemzeti szinten csinált egy felmérést az ijimével kapcsolatban, amit csak Hirofumi Shikagawa 1986-os halála után adtak ki, miután a sajtó szorgalmazta annak megjelentetését. Az ijime definíciója, amit a begyűjtött adatok alapján állítottak fel, még koránt sem volt tökéletes. 1985 és 1993 között az ijimébe beletartozott, hogy egyoldalúnak kell lennie, folyamatos támadásokkal, az áldozat oldaláról komoly fájdalommal kell járnia és, hogy az iskolának el kell ismernie. Vagyis amíg az iskola nem ismerte el ijimének a bántalmazásokat, addig hivatalosan sem ismerték el. 1994-ben az Oktatásügyi Minisztérium eltörölte ezt a definíciót és az iskolai hivatalnokokra bízta annak megítélést az áldozat beszámolói alapján. A meghatározás ugyan fejlődött, de az adatgyűjtés lekerült iskolai és helyi oktatásügyi szintre. Így történhetett meg, hogy Yachiyo városában egy gyerek bántalmazása az áldozat és a szülei folyamatos bejelentése ellenére sem került rögzítésre. Ugyanis két év alatt ötször került sor erőszakos tevékenységre és az nem egyezett a definícióval, amelyben benne volt, hogy folyamatosnak kell lennie.
Hát, ez elég nehéz ügy... Ha felülről nem változtatnak helyi szinteken nincs példa arra, hogy törekednének a probléma megoldására valamilyen módon?
VálaszTörlés