Iskolai deviancia Japánban
2012. május 10., csütörtök
Tókókjóhi és Futókó
Tókókjóhi
2012. május 3., csütörtök
Az idzsime nyomában II. rész
Az idzsime nyomában I. rész
2012. április 12., csütörtök
Beszéljünk róla, tegyünk ellene!
Minden egyén, aki valamilyen szinten érintett egy ijime esetben csendben marad, vagy távolságot tart, mert az egyéni érdekeik azt kívánják. Kivéve az áldozatot, aki kétségbeesésében töri meg a csendet, miután már nem maradt más választása, vagy drasztikusabb esetekben az örök hallgatásba menekül. A diákoknak azért is érdekükben áll hallgatni és nem szólni a tanárnak, mert az 'árulkodást' általában ijimével büntetik a társaik. Amúgy is eléggé kételkedők, nem hiszik, hogy az bármit is megoldhat, ha szólnak egy tanárnak. Ez érthető is, hiszen egy felmérés szerint a japán gyerekek 72%-a szerint nem könnyű beszélni a tanáraikkal a személyes problémáikról. 44% szerint a tanárok nem értik meg a diákokat, míg 39% szerint a tanárok, emberként nem törődnek velük. A tanár-diák kapcsolat eléggé távolságtartó Japánban. Ezért hát nem meglepő, ha úgy gondolják, hogyha ijimével kapcsolatos problémákkal keresik fel a tanárt az inkább ront a helyzeten mintsem segít, valamint amíg mást bántalmaznak, addig ők legalább biztonságban érezhetik magukat. A tanároknak szintén érdekükben áll becsukni a szemüket és befogni a fülüket ugyanis, ha komolyabbra fordul az ijime és esetlegesen öngyilkosság lesz belőle, akkor ők nem kérhetők számon, tekintve, hogy nem is tudtak róla. Ahogy Kiyoteru Ohkochi iskolájának igazgatója mondta:
„ Addig nem tehetnek semmit sem, amíg a diák maga nem jelenti, hogy ijime áldozata lett.”
Az Oktatásügyi Minisztérium sem kivétel az ijimét övező hallgatás alól. A válaszaik tükrözik a gondolkodásmódjukat és a jelenlegi japán oktatásügyi rendszer ezen a gondolkodásmódon alapul. Az alap álláspont jól szembetűnik abban is, ahogy a minisztérium az ijimével kapcsolatos adatokat gyűjti. Az Oktatásügyi Minisztérium 1985-ben az Ad Hoc oktatásügyi tanács nyomására nemzeti szinten csinált egy felmérést az ijimével kapcsolatban, amit csak Hirofumi Shikagawa 1986-os halála után adtak ki, miután a sajtó szorgalmazta annak megjelentetését. Az ijime definíciója, amit a begyűjtött adatok alapján állítottak fel, még koránt sem volt tökéletes. 1985 és 1993 között az ijimébe beletartozott, hogy egyoldalúnak kell lennie, folyamatos támadásokkal, az áldozat oldaláról komoly fájdalommal kell járnia és, hogy az iskolának el kell ismernie. Vagyis amíg az iskola nem ismerte el ijimének a bántalmazásokat, addig hivatalosan sem ismerték el. 1994-ben az Oktatásügyi Minisztérium eltörölte ezt a definíciót és az iskolai hivatalnokokra bízta annak megítélést az áldozat beszámolói alapján. A meghatározás ugyan fejlődött, de az adatgyűjtés lekerült iskolai és helyi oktatásügyi szintre. Így történhetett meg, hogy Yachiyo városában egy gyerek bántalmazása az áldozat és a szülei folyamatos bejelentése ellenére sem került rögzítésre. Ugyanis két év alatt ötször került sor erőszakos tevékenységre és az nem egyezett a definícióval, amelyben benne volt, hogy folyamatosnak kell lennie.
2011. december 15., csütörtök
A tanárok hozzáállása az ijiméhez
Ezt egy példán keresztül szeretném szemléltetni, de nem ez az általános.
Tizenegy nappal Hirofumi Shikagawa öngyilkossága után az egyik tanár, aki aláírta a hamis részvétnyilvánító kártyát az egyik óráján elkezdett arról beszélni, hogy komolyan le kell számolni az ijimével. Pár perc elteltével észrevette, hogy az egyik tanuló egy parfümös üveggel játszik. Miután elvette tőle az üveget a tanuló elkezdte püfölni az előtte ülőt. Körülbelül ötven, hatvan alkalommal ütötte meg szinte tiszta erőből és közben azt mondta neki:
„Amit a tanár mond az nagyom jól hangzik, de majd meglátjuk, hogy érti-e. Ha rám szól, akkor nem bántalak tovább. Te vagy a második Shikagawa. Öld meg magad úgy, mint Shikagawa tette. Gyere, harcolj velem.”
A bántalmazó és az áldozata a második és harmadik sorban ültek, vagyis elég közel a tanárhoz. Az áldozat húsz percen keresztül, amíg a bántalmazás tartott, folyamatosan kérte a tanárt, hogy segítsen neki. Számos tanuló azt nyilatkozta később az újságíróknak, hogy az ütések elég erősek voltak és kizárt, hogy a tanár ne hallotta volna az áldozat segélykérését. A tanár azonban úgy tett, mintha nem hallaná és tovább írt a táblára. Nemsokkal a bántalmazás kezdete után az egyik diák mondta a tanárnak, hogy ijime folyik és állítsa le, de a tanár semmit sem tett. Egy másik tanuló odasúgta az áldozatnak, hogy:
„Még a tanár is magadra hagyott.”
Az áldozat húsz percig tűrte a megaláztatást, azután felállt és visszaütött, miután rájött, hogy se a társai, sem pedig a tanár nem segít rajta. Ezután a két tanuló elkezdett verekedni, a tanár csak ekkor avatkozott be. Ahelyett, hogy a bántalmazóra szólt volna rá, az áldozatnak mondta, hogy álljon le. Az áldozat feldühödve rohant ki az osztályteremből miközben azt kiabálta:
„Ez nem igazság, megölöm [a bántalmazót] és magamat is! Szerzek egy kést!”
A tanár a diák után rohant és a közeli vasáru boltban érte utol őt, ahol elkezdtek veszekedni. A vitának egy rendőr vetett véget, aki a hangoskodásra figyelt fel. Később a bántalmazó diákot letartóztatták és a tanárt elküldték egy éves tanár képzésre. Az igazgató elmondta a sajtónak, hogy ő abban a tudatban volt, hogy a tanárnak jó és bensőséges a kapcsolata a tanítványaival. Egy szülői gyűlést is összehoztak, de csak kevesen mertek beszélni, attól féltek, hogyha rosszat mondanak a tanárra, akkor az rossz véleménnyel lesz a gyerekükről a jelentésében. Mások pedig attól tartottak, hogyha túl hevesen adnak hangot a véleményüknek, akkor az esetleg a többi tanuló fülébe juthat és azzal ijimét indíthatnak el a gyerekük ellen.
Ez az eset rávilágított az ijime durva természetére, puszta erejére, valamint a probléma mélységére és összetettségére. Megmutatta, hogy egy tanár mennyire lehet képmutató, mennyire működhet együtt a bántalmazóval, valamint, hogy csak akkor hajlandó ellenlépéseket tenni, ha az eset kiszivárgásának veszélye fenyeget. De ugyanez elmondható az igazgatóról is, aki szintén nem volt hajlandó felelősséget vállalni, vagy akár a szülőkről, akik a tanárok és a tanulók megtorlásától féltek. Egy tanuló jól kiemelte az ijime egyik problémáját:
„A szülők, a tanárok és a gyerekek mindenekelőtt a saját érdeküket veszik figyelembe.”
Nobuko Aso volt középiskolai iskolai tanár beismerte, hogy a tanárok csak azokat bántják, akik náluk gyengébbnek tűnnek. Ha egy erősebb diákot akarnak megtörni, akkor több tanár fog össze. Hogyha egy tanár meglepődve tapasztalja, hogy a tanulók ugyanazokat a szavakat használják egy társuk bántalmazására, mint amiket ő használt ugyanazon diák szidásánál, akkor szemtanúja annak a folyamatnak, amikor a tanulók lemásolják a tanáruk viselkedését. Ez általában olyan iskolákban történhet meg, ahol az igazgató nem demokratikus eszközökkel irányít és az erősek dominálnak. Az ijime értelmezhető egyfajta 'másoló' viselkedésként is, ahol a tanulók lemásolják a tanáruk vagy szülőjük viselkedését. Ezeknek a tanároknak gyakran túl sok hatalom összpontosul a kezében és nincs, aki felügyelje őket.