[...] Annak érdekében,
hogy elkerülje az esetleges megtorlást az áldozaton, névtelenül esszéket
íratott a diákokkal, majd azokat visszadobta megbeszélésre. A tanulók összesen
tizenkét esszét írtak és harminc órán át foglalkoztak a témával. Fukuda egy
általános témát adott meg az első esszéhez. A tanulóknak „osztálytermi
problémák” címmel kellett fogalmazást írniuk.
Annak ellenére,
hogy ezeket névtelenül írták, egyetlen gyerek sem említette meg az idzsimét. A második esszébe Fukuda tanár úr
finoman bevezette az idzsimét
azzal, hogy a tanulóknak le kellett írniuk a véleményüket Kijoteru Ókocsi
búcsúleveléről. A diákok objektívan és személytelenül álltak hozzá a témához.
Habár egyikük azt írta, hogy „ebben az iskolában nincsenek se bántalmazók, se
bántalmazottak”.
A harmadik esszé
témája is hasonló volt, és az eredmény is hasonló lett, azonban a negyedikben
elkezdtek megnyílni a tanulók, és páran leírták az idzsimével kapcsolatos élményeiket:
„Volt egy lány,
akit mindenki elkerült. Ha beszélt hozzánk, akkor levegőnek néztük. Nagyon
gyűlöltem ezt a lányt. Mindene megvolt, ami nekem nem. Szép volt, okos és
atletikus ...”
„Beledobták a
sapkámat a kutya ürülékébe. Azt mondták, rossz vagyok, büdös a szám, és vigyem
arrébb az asztalom.”
„Reggelente
sikítani, sírni tudtam volna, annyira nem akartam iskolába menni.”
„Féltem, ezért
követtem őket. Mint egy kutya ...”
Ezzel a módszerrel
három hétbe telt, hogy a tanulók beismerjék azt, hogy volt és van bántalmazás
az osztályban. Az ötödik esszére Fukuda összeválogatott részeket a
fogalmazásokból, és átadta a diákoknak, hogy írják le az észrevételeiket. Az
egyikőjük ezt írta:
„Minden nevető arc
hamisnak tűnt. Szerintem belül mindannyian sírtak.”
Két hónap után
Fukuda felfedte a felmérést arról, hogy mit mondott a kilencvenöt, programban
résztvevő diák az idzsiméről:
-
51%-ukat bántalmazták
már egyszer vagy többször
-
56%-uk bántalmazott
már másokat
-
75%-uk volt már
szemtanúja bántalmazásnak
Fukuda ezután
megkérdezte a diákokat, hogy ki lehet-e irtani az idzsimét. A tanulók egyharmadának kivételével
mindenki azt mondta, hogy ki lehet. Közülük az egyik ezt írta:
„Az idzsime azért
ütheti fel a fejét, mert minden ember más, nem tudod elpusztítani, amíg
mindenki egyforma nem lesz.”
Ezt a kijelentést
senki sem cáfolta meg. A tanulók úgy érezték, hogy az emberi különbségek
indokolttá teszik az idzsime
használatát. A tanárokat hibáztatták azért, mert minden diákot egyenlőként
kezelnek, és csupán képmutatással veszik figyelembe az egyéni különbségeket.
Az, hogy a (teljes kutatást illetően) diákok egyharmada szerint még elemzések
és évek során se lehetne kiirtani az idzsimét, arra enged következtetni, hogy tapasztalataikon keresztül
felismerik, hogy az idzsime forrása
az iskolarendszer és a környező társadalom alapjaiban gyökerezik.
Fukuda idzsime-ellenes órája egy nem szokványos
próbálkozás volt az idzsime
természetének felkutatására, mind a módszert, mind a rá fordított időt
figyelembe véve. Igaz, hogy ehhez egy viszonylag liberális környezet kellett,
ahol a programmal kapcsolatban az igazgató nagymértékű szabadságot adott a
tanároknak.
Számos kutató
vizsgálta már az idzsime kiváltó
okait. Ha megnézzük az egyes eseteket, akkor láthatjuk, hogy szinte mindig más
tényező játszott közre. Megjelenhet csoporton belüli összetűzés eredményeként,
de akár családban vagy iskolában kialakult frusztráció következményeként is.
Nem egyszerű tehát megállapítani egyetlen okot a bántalmazásokra. Ha ez sikerül
is, nem lehet általánosítani, mivel minden eset különböző. Taki Mitsuru szerint
több tényező vezethet idzsiméhez,
amelyek közül az egyik a feszültség. Felméréseiben a stresszre összpontosított,
mint az egyetlen lehetséges kiváltó okra. Kimutatta, hogy a stressz egy fontos
tényezője az idzsimének. A stressz
négy fázisával vizsgálódott, az fizikai feszültség, agresszió, közöny,
depresszió. Úgy állapította meg, hogy azoknál a japán gyerekeknél, akik
bántalmazzák társaikat, mind a négy jelen van.
Taki szerint a
stressz szintje és az idzsime
gyakorisága összefüggésben van. A japán gyerekek feszülten érzik magukat,
amikor kapcsolatba kell lépni egy másik személlyel, vagy csoporttal. Ha a gyerekek
tudnának fejleszteni a kommunikációs képességeiken, akkor az idzsime gyakorisága lecsökkenthető
lenne. A NIER (National Institute for Educational Policy Research of Japan) szorgalmaz
egy olyan program (Japanese Peer Support Program) elindulását, amely segítene a
gyerekeknek, hogy könnyebben lépjenek kapcsolatba másokkal. Ez a program két
lépésből áll. Az első egy gyakorlat, ahol bátorítják a tanulókat, hogy
kommunikáljanak egymással. A második pedig egy foglalkozás, ahol az idősebb
diákok segítenek a többieknek. Taki úgy véli, hogy a probléma egyik forrása az,
hogy a tanárok már nem indítanak ilyen foglalkozásokat, így a gyerekek nem
tanulják meg, hogyan lépjenek kapcsolatba másokkal.
Érdekes felvetés ez a kommunikációs nehézségeket leküzdeni vágyó program, de szerintem az egész témának társadalmi gyökerei vannak...mindenesetre azért jó, ha megpróbálják orvosolni valahogy.
VálaszTörlésEz lenne az első lépés, igen. Elvileg már telefonos ügyfélszolgálat is van, stb. Azt mondjuk nem tudom, hogy mennyire élnek ezekkel a lehetőségekkel.
VálaszTörlés