Tókókjóhi és Futókó

1990 előtt a futókót egy szabályozható jelenségnek tartották és tókókjohiként ismerték. A futókó az iskolában való meg nem jelenést jelenti, és hivatalosan 1997 óta használják az olyan tanulókra, akik más okból nem járnak iskolába, mint a betegség (általános betegség, mint például megfázás, stb.) vagy a rossz anyagi körülmények. Jelenleg a futókót hivatalosan ekképpen definiálják:

„Amikor egy tanuló nem tud, vagy nem akar iskolába menni harminc vagy több napon keresztül egy tanévben, és ennek az oka pszichés, vagy fizikai ...”

(az Oktatásügyi Minisztérium 2002-es meghatározása)

A futókó során a diák nem a tanulást vagy magát az iskolát utasítja el, hanem a személyes kapcsolatokat, társadalmi helyzeteket, mint például a tanárok általi szidást és megalázást, az árulás és kiközösítés veszélyével járó kapcsolatokat, a hangos és irányíthatatlan osztályokat (gakjú hókai) és a kegyetlen, fizikai épséget veszélyeztető bántalmazásokat (idzsime).

A futókót egy nagyobb kategóriának szokták tekinteni, amibe beletartoznak az „iskolakerülés” különböző változatai, mint például a tókókjohi (iskolafóbia), lógás, hiko (lógás közbeni deviáns viselkedés). Habár a tókókjohi és a futókó sokban hasonlít egymásra, van egy pont, amiben különböznek.

A tókókjohiba beletartozik az iskola- és intézményellenes felfogás is, az ettől szenvedő diákok igazából be akarnak menni az iskolába, de fizikai és pszichológiai korlátokba ütköznek. Az 1990-es évekig az Oktatásügyi Minisztérium a tókókjohit betegségként tartotta számon. Később cserélték le a tókókjohit a futókóra. Igazából a tókókjohi fogalomkörének kérdése még nem teljesen tisztázott, és nincs közmegegyezés a meghatározást illetően.

Okucsi Keiko (tókókjohi-szakértő és szaktanácsadó) szerint a Jaodzsi Morita által készített felmérés sokkal helytállóbb, mint a hivatalos. Ebben az 1988-as felmérésben, amelyben ötezer-százkilencvenhárom középiskolai tanuló vett részt, Morita kimutatta, hogy minden negyedik diák valamilyen szinten futókó. Ezeket a diákokat négy csoportba szedte.

Első csoport: ötven napon túl. Negyvenhat olyan tanuló volt (a felmérésben részt vett tanulók 0,9%-a), aki hivatalosan is futókónak minősíthető.

Második csoport: egytől negyvenkilenc napig. Nyolcszáznegyven olyan tanuló volt (a felmérésben részt vett tanulók 16,2%-a), aki egytől negyvenkilenc napig maradt távol az iskolától azért, mert "elege lett belőle".

Harmadik csoport: késés és/vagy korán távozás. Négyszáztizennégy olyan tanuló volt (a felmérésben részt vett tanulók 8%-a), aki késve érkezett az iskolába, vagy korábban távozott azért, mert nem akart bemenni vagy bent maradni, de mégsem hagytak ki egyetlen egy tanítási napot sem.

Negyedik csoport: futókó-nézet. Kétezer-száznyolcvankettő olyan tanuló volt (a felmérésben részt vett tanulók 42%-a), akinek elege volt az iskolából, mégis rákényszerítette magát, hogy bent maradjon.

Kimutatta, hogy a futókó/tókókjohi jelenség nagysága rejtve maradt az 1991 előtti hivatalos felmérésekben. Morita a futókó-diákokat az első három csoportba sorolta, így a felmérésben szereplő tanulók 25,1%-a futókó, míg a hivatalos definíció értelmében ez mindössze 5,2% lett volna. Számos más tanulmány is hasonló eredményre jutott.

Tókókjóhi

„Nem tudok iskolába menni. Ha megpróbálom, akkor rám jön a hányinger, szédülés és gyomorfájás... Iskolába akarok járni. Ettől még nehezebb a helyzet... Sokszor gondoltam az öngyilkosságra. Pánikolok, depressziós vagyok, mindennap sírok.”

(Isivari Minako, tanuló)

A tókókjohi (tókó=iskolába menni, kjohi=megtagadás) az a jelenség, amikor egy tanuló nem akar, vagy nem tud iskolába menni huzamosabb ideig. A tókókjohi tanulókra általában jellemző a túlzott kimerültség, fáradtság, valamint további tünetek, mint a hasfájás, fejfájás, hányinger, szédülés és nehéz légzés. A tókókjohi az iskola okozta kiégés, vagy szorongás következtében jön létre.

Alapjaiban hasonló a lógáshoz, de mégis különbözik attól, mert akik lógnak, azok a szülők tudta nélkül maradnak távol az iskolától, és az idejüket az otthonukon kívül töltik, míg a tókókjohi-tanulók a szüleik tudtával maradnak otthon. A tókókjohi  tömeges kimaradást okoz a japán iskolákból, és ezzel veszélybe sodorja a japán oktatásügyi rendszert.

Az 1970-es évek közepétől a tókókjohi esetek száma fokozatosan nőtt. Bár az Oktatásügyi Minisztérium nem a tókókjohi kifejezést használja, a jelenséget számon tartják és felmérik mint az „iskolautálatból” következő huzamosabb idejű távollétet. A definíció értelmében ez az idő 1991 előtt ötven nap volt egy tanévben, 1991 után pedig harminc napra csökkentették. A tókókjohi-tanulók száma a kötelező oktatásban eltöltött idővel egyenes arányban növekszik, minél több ideig jár valaki iskolába annál nagyobb az valószínűsége annak, hogy egy diáknál jelentkeznek a tünetek.

1989-ben a tókókjohi-középiskolások száma elérte a negyvenezer főt, 1993-ra pedig a középiskolában tanulók egy százalékát. A tókókjohi egyre elterjedtebbé vált, és az Oktatásügyi Minisztérium 1990-ben kijelentette, hogy bárkiből lehet tókókjohi. Ez  -lényeges változás volt, mert az eddigi meghatározás értelmében csak egyéni vagy családi okok válthatták ki. Ezzel hivatalosan elismerték, hogy ez egy oktatás-szerkezeti probléma, nem pedig a tanulók egyéni hibája. 1996-ra az iskolák összességét tekintve kilencvennégyezer tanulóból lett tókókjohi.

A tókókjohinak számos más megnevezése is van, mint például a gakkó kjófu (iskolafóbia), tókókjohi-so (tókókjohi-szindróma), gakkó girai (iskolautálat), taigaku, zuru yaszumi (lógás).

Az idzsime nyomában II. rész

[...] Annak érdekében, hogy elkerülje az esetleges megtorlást az áldozaton, névtelenül esszéket íratott a diákokkal, majd azokat visszadobta megbeszélésre. A tanulók összesen tizenkét esszét írtak és harminc órán át foglalkoztak a témával. Fukuda egy általános témát adott meg az első esszéhez. A tanulóknak „osztálytermi problémák” címmel kellett fogalmazást írniuk.

Annak ellenére, hogy ezeket névtelenül írták, egyetlen gyerek sem említette meg az idzsimét. A második esszébe Fukuda tanár úr finoman bevezette az idzsimét azzal, hogy a tanulóknak le kellett írniuk a véleményüket Kijoteru Ókocsi búcsúleveléről. A diákok objektívan és személytelenül álltak hozzá a témához. Habár egyikük azt írta, hogy „ebben az iskolában nincsenek se bántalmazók, se bántalmazottak”.

A harmadik esszé témája is hasonló volt, és az eredmény is hasonló lett, azonban a negyedikben elkezdtek megnyílni a tanulók, és páran leírták az idzsimével kapcsolatos élményeiket:

„Volt egy lány, akit mindenki elkerült. Ha beszélt hozzánk, akkor levegőnek néztük. Nagyon gyűlöltem ezt a lányt. Mindene megvolt, ami nekem nem. Szép volt, okos és atletikus ...”

„Beledobták a sapkámat a kutya ürülékébe. Azt mondták, rossz vagyok, büdös a szám, és vigyem arrébb az asztalom.”

„Reggelente sikítani, sírni tudtam volna, annyira nem akartam iskolába menni.”

„Féltem, ezért követtem őket. Mint egy kutya ...”

Ezzel a módszerrel három hétbe telt, hogy a tanulók beismerjék azt, hogy volt és van bántalmazás az osztályban. Az ötödik esszére Fukuda összeválogatott részeket a fogalmazásokból, és átadta a diákoknak, hogy írják le az észrevételeiket. Az egyikőjük ezt írta:

„Minden nevető arc hamisnak tűnt. Szerintem belül mindannyian sírtak.”

Két hónap után Fukuda felfedte a felmérést arról, hogy mit mondott a kilencvenöt, programban résztvevő diák az idzsiméről:

-                    51%-ukat bántalmazták már egyszer vagy többször

-                    56%-uk bántalmazott már másokat

-                    75%-uk volt már szemtanúja bántalmazásnak

Fukuda ezután megkérdezte a diákokat, hogy ki lehet-e irtani az idzsimét. A tanulók egyharmadának kivételével mindenki azt mondta, hogy ki lehet. Közülük az egyik ezt írta:

„Az idzsime azért ütheti fel a fejét, mert minden ember más, nem tudod elpusztítani, amíg mindenki egyforma nem lesz.”

Ezt a kijelentést senki sem cáfolta meg. A tanulók úgy érezték, hogy az emberi különbségek indokolttá teszik az idzsime használatát. A tanárokat hibáztatták azért, mert minden diákot egyenlőként kezelnek, és csupán képmutatással veszik figyelembe az egyéni különbségeket. Az, hogy a (teljes kutatást illetően) diákok egyharmada szerint még elemzések és évek során se lehetne kiirtani az idzsimét, arra enged következtetni, hogy tapasztalataikon keresztül felismerik, hogy az idzsime forrása az iskolarendszer és a környező társadalom alapjaiban gyökerezik.

Fukuda idzsime-ellenes órája egy nem szokványos próbálkozás volt az idzsime természetének felkutatására, mind a módszert, mind a rá fordított időt figyelembe véve. Igaz, hogy ehhez egy viszonylag liberális környezet kellett, ahol a programmal kapcsolatban az igazgató nagymértékű szabadságot adott a tanároknak.

Számos kutató vizsgálta már az idzsime kiváltó okait. Ha megnézzük az egyes eseteket, akkor láthatjuk, hogy szinte mindig más tényező játszott közre. Megjelenhet csoporton belüli összetűzés eredményeként, de akár családban vagy iskolában kialakult frusztráció következményeként is. Nem egyszerű tehát megállapítani egyetlen okot a bántalmazásokra. Ha ez sikerül is, nem lehet általánosítani, mivel minden eset különböző. Taki Mitsuru szerint több tényező vezethet idzsiméhez, amelyek közül az egyik a feszültség. Felméréseiben a stresszre összpontosított, mint az egyetlen lehetséges kiváltó okra. Kimutatta, hogy a stressz egy fontos tényezője az idzsimének. A stressz négy fázisával vizsgálódott, az fizikai feszültség, agresszió, közöny, depresszió. Úgy állapította meg, hogy azoknál a japán gyerekeknél, akik bántalmazzák társaikat, mind a négy jelen van.

Taki szerint a stressz szintje és az idzsime gyakorisága összefüggésben van. A japán gyerekek feszülten érzik magukat, amikor kapcsolatba kell lépni egy másik személlyel, vagy csoporttal. Ha a gyerekek tudnának fejleszteni a kommunikációs képességeiken, akkor az idzsime gyakorisága lecsökkenthető lenne. A NIER (National Institute for Educational Policy Research of Japan) szorgalmaz egy olyan program (Japanese Peer Support Program) elindulását, amely segítene a gyerekeknek, hogy könnyebben lépjenek kapcsolatba másokkal. Ez a program két lépésből áll. Az első egy gyakorlat, ahol bátorítják a tanulókat, hogy kommunikáljanak egymással. A második pedig egy foglalkozás, ahol az idősebb diákok segítenek a többieknek. Taki úgy véli, hogy a probléma egyik forrása az, hogy a tanárok már nem indítanak ilyen foglalkozásokat, így a gyerekek nem tanulják meg, hogyan lépjenek kapcsolatba másokkal.

Az idzsime nyomában I. rész

Az idzsimére nem könnyű rábukkanni, főleg akkor, ha az érintett felek nem akarnak beszélni róla. Azonban vannak különböző módszerek és felmérések, amelyek során a gyerekek kifejthetik véleményüket, elmondhatják, hogy mit gondolnak erről a jelenségről, és esetlegesen megoszthatják tapasztalataikat.

Az egyik ilyen felmérésben két középiskola hatvanegy tanulója vett részt. Arról kérdezték őket, hogy szerintük mit jelent az idzsime, és hogy mi a különbség az idzsime és a verekedés között. A megkérdezettek hatvan százaléka állította, hogy már volt része idzsimében  bántalmazóként, áldozatként vagy pedig szemtanúként. A megkérdezettek nyolcvanöt százaléka szerint az idzsimében jelen van a fizikai erőszak. Több mint kilencven százalék szerint az idzsimében egy csoport bántalmaz egy személyt, és körülbelül hét százalék mondta azt, hogy mind a csoportos, mind a személy-személy elleni bántalmazás idzsimének számít. Akiknek részük volt benne vagy bántalmazottként, vagy bántalmazóként azok ezt csoport-egyén elleni formában élték át. A felmérések szerint a japán diákok sokkal szívesebben alkalmaznak nem fizikai bántalmazási formákat, mint nyugati társaik: például rosszindulatú pletykákat terjesztenek, kiközösítenek. A tanulók szerint az idzsime elsősorban az erősebbek által a gyengébbeken gyakorolt fizikai, vagy lelki bántalmazást jelenti.

Egy másik felmérésben hatvanegy véletlenszerűen kiválasztott diák vett részt. Huszonegy elsőéves (tíz fiú, tíz lány), huszonkét másodéves (tizenkettő fiú, tíz lány), tizennyolc harmadéves (kilenc fiú, kilenc lány). A tanulókat arra kérték, mondják el, hogy szerintük mit jelent az idzsime, beszéljenek a tapasztalataikról, és magyarázzák el a különbséget az idzsime és a verekedés között. Harminchat tanulónak (a tanulók hatvan százalékának) volt része idzsimében -bántalmazóként, bántalmazottként vagy szemtanúként. A diákok az idzsime formákat három kategóriába sorolták: fizikai, verbális és burkolt.

A tanulók nyolcvanöt százaléka szerint az idzsime fizikai erőszakot jelent, és az idzsimét megtapasztaltak nyolcvan százalékának volt része ilyenben.

-                    az idzsimében több ember érintett, míg az általános verekedésben csak ketten

-                    egyedül senki sem mer erőszakoskodni, csak csoportosan

-                    a verekedésnél általában van valami indok, de az idzsiménél nincs

-                    a verekedés nyílt, az idzsime alattomos

-                    az idzsime sokkal hosszabb ideig tart

Hirojuki Fukuda, a tokiói Higasita középiskola tanára is elvégzett egy felmérést, egyedi módszerek alapján. Fukuda úr két éven keresztül próbált meg nyomára bukkanni az osztályában rejtőző idzsimének. Az egész azzal kezdődött, hogy kapott egy szülői bejelentést, miszerint valakit bántalmaznak az osztályában. Az ő próbálkozása az idzsime felderítésére jól vázolja annak természetét. [...]