Az idzsime nyomában II. rész

[...] Annak érdekében, hogy elkerülje az esetleges megtorlást az áldozaton, névtelenül esszéket íratott a diákokkal, majd azokat visszadobta megbeszélésre. A tanulók összesen tizenkét esszét írtak és harminc órán át foglalkoztak a témával. Fukuda egy általános témát adott meg az első esszéhez. A tanulóknak „osztálytermi problémák” címmel kellett fogalmazást írniuk.

Annak ellenére, hogy ezeket névtelenül írták, egyetlen gyerek sem említette meg az idzsimét. A második esszébe Fukuda tanár úr finoman bevezette az idzsimét azzal, hogy a tanulóknak le kellett írniuk a véleményüket Kijoteru Ókocsi búcsúleveléről. A diákok objektívan és személytelenül álltak hozzá a témához. Habár egyikük azt írta, hogy „ebben az iskolában nincsenek se bántalmazók, se bántalmazottak”.

A harmadik esszé témája is hasonló volt, és az eredmény is hasonló lett, azonban a negyedikben elkezdtek megnyílni a tanulók, és páran leírták az idzsimével kapcsolatos élményeiket:

„Volt egy lány, akit mindenki elkerült. Ha beszélt hozzánk, akkor levegőnek néztük. Nagyon gyűlöltem ezt a lányt. Mindene megvolt, ami nekem nem. Szép volt, okos és atletikus ...”

„Beledobták a sapkámat a kutya ürülékébe. Azt mondták, rossz vagyok, büdös a szám, és vigyem arrébb az asztalom.”

„Reggelente sikítani, sírni tudtam volna, annyira nem akartam iskolába menni.”

„Féltem, ezért követtem őket. Mint egy kutya ...”

Ezzel a módszerrel három hétbe telt, hogy a tanulók beismerjék azt, hogy volt és van bántalmazás az osztályban. Az ötödik esszére Fukuda összeválogatott részeket a fogalmazásokból, és átadta a diákoknak, hogy írják le az észrevételeiket. Az egyikőjük ezt írta:

„Minden nevető arc hamisnak tűnt. Szerintem belül mindannyian sírtak.”

Két hónap után Fukuda felfedte a felmérést arról, hogy mit mondott a kilencvenöt, programban résztvevő diák az idzsiméről:

-                    51%-ukat bántalmazták már egyszer vagy többször

-                    56%-uk bántalmazott már másokat

-                    75%-uk volt már szemtanúja bántalmazásnak

Fukuda ezután megkérdezte a diákokat, hogy ki lehet-e irtani az idzsimét. A tanulók egyharmadának kivételével mindenki azt mondta, hogy ki lehet. Közülük az egyik ezt írta:

„Az idzsime azért ütheti fel a fejét, mert minden ember más, nem tudod elpusztítani, amíg mindenki egyforma nem lesz.”

Ezt a kijelentést senki sem cáfolta meg. A tanulók úgy érezték, hogy az emberi különbségek indokolttá teszik az idzsime használatát. A tanárokat hibáztatták azért, mert minden diákot egyenlőként kezelnek, és csupán képmutatással veszik figyelembe az egyéni különbségeket. Az, hogy a (teljes kutatást illetően) diákok egyharmada szerint még elemzések és évek során se lehetne kiirtani az idzsimét, arra enged következtetni, hogy tapasztalataikon keresztül felismerik, hogy az idzsime forrása az iskolarendszer és a környező társadalom alapjaiban gyökerezik.

Fukuda idzsime-ellenes órája egy nem szokványos próbálkozás volt az idzsime természetének felkutatására, mind a módszert, mind a rá fordított időt figyelembe véve. Igaz, hogy ehhez egy viszonylag liberális környezet kellett, ahol a programmal kapcsolatban az igazgató nagymértékű szabadságot adott a tanároknak.

Számos kutató vizsgálta már az idzsime kiváltó okait. Ha megnézzük az egyes eseteket, akkor láthatjuk, hogy szinte mindig más tényező játszott közre. Megjelenhet csoporton belüli összetűzés eredményeként, de akár családban vagy iskolában kialakult frusztráció következményeként is. Nem egyszerű tehát megállapítani egyetlen okot a bántalmazásokra. Ha ez sikerül is, nem lehet általánosítani, mivel minden eset különböző. Taki Mitsuru szerint több tényező vezethet idzsiméhez, amelyek közül az egyik a feszültség. Felméréseiben a stresszre összpontosított, mint az egyetlen lehetséges kiváltó okra. Kimutatta, hogy a stressz egy fontos tényezője az idzsimének. A stressz négy fázisával vizsgálódott, az fizikai feszültség, agresszió, közöny, depresszió. Úgy állapította meg, hogy azoknál a japán gyerekeknél, akik bántalmazzák társaikat, mind a négy jelen van.

Taki szerint a stressz szintje és az idzsime gyakorisága összefüggésben van. A japán gyerekek feszülten érzik magukat, amikor kapcsolatba kell lépni egy másik személlyel, vagy csoporttal. Ha a gyerekek tudnának fejleszteni a kommunikációs képességeiken, akkor az idzsime gyakorisága lecsökkenthető lenne. A NIER (National Institute for Educational Policy Research of Japan) szorgalmaz egy olyan program (Japanese Peer Support Program) elindulását, amely segítene a gyerekeknek, hogy könnyebben lépjenek kapcsolatba másokkal. Ez a program két lépésből áll. Az első egy gyakorlat, ahol bátorítják a tanulókat, hogy kommunikáljanak egymással. A második pedig egy foglalkozás, ahol az idősebb diákok segítenek a többieknek. Taki úgy véli, hogy a probléma egyik forrása az, hogy a tanárok már nem indítanak ilyen foglalkozásokat, így a gyerekek nem tanulják meg, hogyan lépjenek kapcsolatba másokkal.