Tókókjóhi és Futókó

1990 előtt a futókót egy szabályozható jelenségnek tartották és tókókjohiként ismerték. A futókó az iskolában való meg nem jelenést jelenti, és hivatalosan 1997 óta használják az olyan tanulókra, akik más okból nem járnak iskolába, mint a betegség (általános betegség, mint például megfázás, stb.) vagy a rossz anyagi körülmények. Jelenleg a futókót hivatalosan ekképpen definiálják:

„Amikor egy tanuló nem tud, vagy nem akar iskolába menni harminc vagy több napon keresztül egy tanévben, és ennek az oka pszichés, vagy fizikai ...”

(az Oktatásügyi Minisztérium 2002-es meghatározása)

A futókó során a diák nem a tanulást vagy magát az iskolát utasítja el, hanem a személyes kapcsolatokat, társadalmi helyzeteket, mint például a tanárok általi szidást és megalázást, az árulás és kiközösítés veszélyével járó kapcsolatokat, a hangos és irányíthatatlan osztályokat (gakjú hókai) és a kegyetlen, fizikai épséget veszélyeztető bántalmazásokat (idzsime).

A futókót egy nagyobb kategóriának szokták tekinteni, amibe beletartoznak az „iskolakerülés” különböző változatai, mint például a tókókjohi (iskolafóbia), lógás, hiko (lógás közbeni deviáns viselkedés). Habár a tókókjohi és a futókó sokban hasonlít egymásra, van egy pont, amiben különböznek.

A tókókjohiba beletartozik az iskola- és intézményellenes felfogás is, az ettől szenvedő diákok igazából be akarnak menni az iskolába, de fizikai és pszichológiai korlátokba ütköznek. Az 1990-es évekig az Oktatásügyi Minisztérium a tókókjohit betegségként tartotta számon. Később cserélték le a tókókjohit a futókóra. Igazából a tókókjohi fogalomkörének kérdése még nem teljesen tisztázott, és nincs közmegegyezés a meghatározást illetően.

Okucsi Keiko (tókókjohi-szakértő és szaktanácsadó) szerint a Jaodzsi Morita által készített felmérés sokkal helytállóbb, mint a hivatalos. Ebben az 1988-as felmérésben, amelyben ötezer-százkilencvenhárom középiskolai tanuló vett részt, Morita kimutatta, hogy minden negyedik diák valamilyen szinten futókó. Ezeket a diákokat négy csoportba szedte.

Első csoport: ötven napon túl. Negyvenhat olyan tanuló volt (a felmérésben részt vett tanulók 0,9%-a), aki hivatalosan is futókónak minősíthető.

Második csoport: egytől negyvenkilenc napig. Nyolcszáznegyven olyan tanuló volt (a felmérésben részt vett tanulók 16,2%-a), aki egytől negyvenkilenc napig maradt távol az iskolától azért, mert "elege lett belőle".

Harmadik csoport: késés és/vagy korán távozás. Négyszáztizennégy olyan tanuló volt (a felmérésben részt vett tanulók 8%-a), aki késve érkezett az iskolába, vagy korábban távozott azért, mert nem akart bemenni vagy bent maradni, de mégsem hagytak ki egyetlen egy tanítási napot sem.

Negyedik csoport: futókó-nézet. Kétezer-száznyolcvankettő olyan tanuló volt (a felmérésben részt vett tanulók 42%-a), akinek elege volt az iskolából, mégis rákényszerítette magát, hogy bent maradjon.

Kimutatta, hogy a futókó/tókókjohi jelenség nagysága rejtve maradt az 1991 előtti hivatalos felmérésekben. Morita a futókó-diákokat az első három csoportba sorolta, így a felmérésben szereplő tanulók 25,1%-a futókó, míg a hivatalos definíció értelmében ez mindössze 5,2% lett volna. Számos más tanulmány is hasonló eredményre jutott.

Tókókjóhi

„Nem tudok iskolába menni. Ha megpróbálom, akkor rám jön a hányinger, szédülés és gyomorfájás... Iskolába akarok járni. Ettől még nehezebb a helyzet... Sokszor gondoltam az öngyilkosságra. Pánikolok, depressziós vagyok, mindennap sírok.”

(Isivari Minako, tanuló)

A tókókjohi (tókó=iskolába menni, kjohi=megtagadás) az a jelenség, amikor egy tanuló nem akar, vagy nem tud iskolába menni huzamosabb ideig. A tókókjohi tanulókra általában jellemző a túlzott kimerültség, fáradtság, valamint további tünetek, mint a hasfájás, fejfájás, hányinger, szédülés és nehéz légzés. A tókókjohi az iskola okozta kiégés, vagy szorongás következtében jön létre.

Alapjaiban hasonló a lógáshoz, de mégis különbözik attól, mert akik lógnak, azok a szülők tudta nélkül maradnak távol az iskolától, és az idejüket az otthonukon kívül töltik, míg a tókókjohi-tanulók a szüleik tudtával maradnak otthon. A tókókjohi  tömeges kimaradást okoz a japán iskolákból, és ezzel veszélybe sodorja a japán oktatásügyi rendszert.

Az 1970-es évek közepétől a tókókjohi esetek száma fokozatosan nőtt. Bár az Oktatásügyi Minisztérium nem a tókókjohi kifejezést használja, a jelenséget számon tartják és felmérik mint az „iskolautálatból” következő huzamosabb idejű távollétet. A definíció értelmében ez az idő 1991 előtt ötven nap volt egy tanévben, 1991 után pedig harminc napra csökkentették. A tókókjohi-tanulók száma a kötelező oktatásban eltöltött idővel egyenes arányban növekszik, minél több ideig jár valaki iskolába annál nagyobb az valószínűsége annak, hogy egy diáknál jelentkeznek a tünetek.

1989-ben a tókókjohi-középiskolások száma elérte a negyvenezer főt, 1993-ra pedig a középiskolában tanulók egy százalékát. A tókókjohi egyre elterjedtebbé vált, és az Oktatásügyi Minisztérium 1990-ben kijelentette, hogy bárkiből lehet tókókjohi. Ez  -lényeges változás volt, mert az eddigi meghatározás értelmében csak egyéni vagy családi okok válthatták ki. Ezzel hivatalosan elismerték, hogy ez egy oktatás-szerkezeti probléma, nem pedig a tanulók egyéni hibája. 1996-ra az iskolák összességét tekintve kilencvennégyezer tanulóból lett tókókjohi.

A tókókjohinak számos más megnevezése is van, mint például a gakkó kjófu (iskolafóbia), tókókjohi-so (tókókjohi-szindróma), gakkó girai (iskolautálat), taigaku, zuru yaszumi (lógás).

Az idzsime nyomában II. rész

[...] Annak érdekében, hogy elkerülje az esetleges megtorlást az áldozaton, névtelenül esszéket íratott a diákokkal, majd azokat visszadobta megbeszélésre. A tanulók összesen tizenkét esszét írtak és harminc órán át foglalkoztak a témával. Fukuda egy általános témát adott meg az első esszéhez. A tanulóknak „osztálytermi problémák” címmel kellett fogalmazást írniuk.

Annak ellenére, hogy ezeket névtelenül írták, egyetlen gyerek sem említette meg az idzsimét. A második esszébe Fukuda tanár úr finoman bevezette az idzsimét azzal, hogy a tanulóknak le kellett írniuk a véleményüket Kijoteru Ókocsi búcsúleveléről. A diákok objektívan és személytelenül álltak hozzá a témához. Habár egyikük azt írta, hogy „ebben az iskolában nincsenek se bántalmazók, se bántalmazottak”.

A harmadik esszé témája is hasonló volt, és az eredmény is hasonló lett, azonban a negyedikben elkezdtek megnyílni a tanulók, és páran leírták az idzsimével kapcsolatos élményeiket:

„Volt egy lány, akit mindenki elkerült. Ha beszélt hozzánk, akkor levegőnek néztük. Nagyon gyűlöltem ezt a lányt. Mindene megvolt, ami nekem nem. Szép volt, okos és atletikus ...”

„Beledobták a sapkámat a kutya ürülékébe. Azt mondták, rossz vagyok, büdös a szám, és vigyem arrébb az asztalom.”

„Reggelente sikítani, sírni tudtam volna, annyira nem akartam iskolába menni.”

„Féltem, ezért követtem őket. Mint egy kutya ...”

Ezzel a módszerrel három hétbe telt, hogy a tanulók beismerjék azt, hogy volt és van bántalmazás az osztályban. Az ötödik esszére Fukuda összeválogatott részeket a fogalmazásokból, és átadta a diákoknak, hogy írják le az észrevételeiket. Az egyikőjük ezt írta:

„Minden nevető arc hamisnak tűnt. Szerintem belül mindannyian sírtak.”

Két hónap után Fukuda felfedte a felmérést arról, hogy mit mondott a kilencvenöt, programban résztvevő diák az idzsiméről:

-                    51%-ukat bántalmazták már egyszer vagy többször

-                    56%-uk bántalmazott már másokat

-                    75%-uk volt már szemtanúja bántalmazásnak

Fukuda ezután megkérdezte a diákokat, hogy ki lehet-e irtani az idzsimét. A tanulók egyharmadának kivételével mindenki azt mondta, hogy ki lehet. Közülük az egyik ezt írta:

„Az idzsime azért ütheti fel a fejét, mert minden ember más, nem tudod elpusztítani, amíg mindenki egyforma nem lesz.”

Ezt a kijelentést senki sem cáfolta meg. A tanulók úgy érezték, hogy az emberi különbségek indokolttá teszik az idzsime használatát. A tanárokat hibáztatták azért, mert minden diákot egyenlőként kezelnek, és csupán képmutatással veszik figyelembe az egyéni különbségeket. Az, hogy a (teljes kutatást illetően) diákok egyharmada szerint még elemzések és évek során se lehetne kiirtani az idzsimét, arra enged következtetni, hogy tapasztalataikon keresztül felismerik, hogy az idzsime forrása az iskolarendszer és a környező társadalom alapjaiban gyökerezik.

Fukuda idzsime-ellenes órája egy nem szokványos próbálkozás volt az idzsime természetének felkutatására, mind a módszert, mind a rá fordított időt figyelembe véve. Igaz, hogy ehhez egy viszonylag liberális környezet kellett, ahol a programmal kapcsolatban az igazgató nagymértékű szabadságot adott a tanároknak.

Számos kutató vizsgálta már az idzsime kiváltó okait. Ha megnézzük az egyes eseteket, akkor láthatjuk, hogy szinte mindig más tényező játszott közre. Megjelenhet csoporton belüli összetűzés eredményeként, de akár családban vagy iskolában kialakult frusztráció következményeként is. Nem egyszerű tehát megállapítani egyetlen okot a bántalmazásokra. Ha ez sikerül is, nem lehet általánosítani, mivel minden eset különböző. Taki Mitsuru szerint több tényező vezethet idzsiméhez, amelyek közül az egyik a feszültség. Felméréseiben a stresszre összpontosított, mint az egyetlen lehetséges kiváltó okra. Kimutatta, hogy a stressz egy fontos tényezője az idzsimének. A stressz négy fázisával vizsgálódott, az fizikai feszültség, agresszió, közöny, depresszió. Úgy állapította meg, hogy azoknál a japán gyerekeknél, akik bántalmazzák társaikat, mind a négy jelen van.

Taki szerint a stressz szintje és az idzsime gyakorisága összefüggésben van. A japán gyerekek feszülten érzik magukat, amikor kapcsolatba kell lépni egy másik személlyel, vagy csoporttal. Ha a gyerekek tudnának fejleszteni a kommunikációs képességeiken, akkor az idzsime gyakorisága lecsökkenthető lenne. A NIER (National Institute for Educational Policy Research of Japan) szorgalmaz egy olyan program (Japanese Peer Support Program) elindulását, amely segítene a gyerekeknek, hogy könnyebben lépjenek kapcsolatba másokkal. Ez a program két lépésből áll. Az első egy gyakorlat, ahol bátorítják a tanulókat, hogy kommunikáljanak egymással. A második pedig egy foglalkozás, ahol az idősebb diákok segítenek a többieknek. Taki úgy véli, hogy a probléma egyik forrása az, hogy a tanárok már nem indítanak ilyen foglalkozásokat, így a gyerekek nem tanulják meg, hogyan lépjenek kapcsolatba másokkal.

Az idzsime nyomában I. rész

Az idzsimére nem könnyű rábukkanni, főleg akkor, ha az érintett felek nem akarnak beszélni róla. Azonban vannak különböző módszerek és felmérések, amelyek során a gyerekek kifejthetik véleményüket, elmondhatják, hogy mit gondolnak erről a jelenségről, és esetlegesen megoszthatják tapasztalataikat.

Az egyik ilyen felmérésben két középiskola hatvanegy tanulója vett részt. Arról kérdezték őket, hogy szerintük mit jelent az idzsime, és hogy mi a különbség az idzsime és a verekedés között. A megkérdezettek hatvan százaléka állította, hogy már volt része idzsimében  bántalmazóként, áldozatként vagy pedig szemtanúként. A megkérdezettek nyolcvanöt százaléka szerint az idzsimében jelen van a fizikai erőszak. Több mint kilencven százalék szerint az idzsimében egy csoport bántalmaz egy személyt, és körülbelül hét százalék mondta azt, hogy mind a csoportos, mind a személy-személy elleni bántalmazás idzsimének számít. Akiknek részük volt benne vagy bántalmazottként, vagy bántalmazóként azok ezt csoport-egyén elleni formában élték át. A felmérések szerint a japán diákok sokkal szívesebben alkalmaznak nem fizikai bántalmazási formákat, mint nyugati társaik: például rosszindulatú pletykákat terjesztenek, kiközösítenek. A tanulók szerint az idzsime elsősorban az erősebbek által a gyengébbeken gyakorolt fizikai, vagy lelki bántalmazást jelenti.

Egy másik felmérésben hatvanegy véletlenszerűen kiválasztott diák vett részt. Huszonegy elsőéves (tíz fiú, tíz lány), huszonkét másodéves (tizenkettő fiú, tíz lány), tizennyolc harmadéves (kilenc fiú, kilenc lány). A tanulókat arra kérték, mondják el, hogy szerintük mit jelent az idzsime, beszéljenek a tapasztalataikról, és magyarázzák el a különbséget az idzsime és a verekedés között. Harminchat tanulónak (a tanulók hatvan százalékának) volt része idzsimében -bántalmazóként, bántalmazottként vagy szemtanúként. A diákok az idzsime formákat három kategóriába sorolták: fizikai, verbális és burkolt.

A tanulók nyolcvanöt százaléka szerint az idzsime fizikai erőszakot jelent, és az idzsimét megtapasztaltak nyolcvan százalékának volt része ilyenben.

-                    az idzsimében több ember érintett, míg az általános verekedésben csak ketten

-                    egyedül senki sem mer erőszakoskodni, csak csoportosan

-                    a verekedésnél általában van valami indok, de az idzsiménél nincs

-                    a verekedés nyílt, az idzsime alattomos

-                    az idzsime sokkal hosszabb ideig tart

Hirojuki Fukuda, a tokiói Higasita középiskola tanára is elvégzett egy felmérést, egyedi módszerek alapján. Fukuda úr két éven keresztül próbált meg nyomára bukkanni az osztályában rejtőző idzsimének. Az egész azzal kezdődött, hogy kapott egy szülői bejelentést, miszerint valakit bántalmaznak az osztályában. Az ő próbálkozása az idzsime felderítésére jól vázolja annak természetét. [...]

Beszéljünk róla, tegyünk ellene!

Minden egyén, aki valamilyen szinten érintett egy ijime esetben csendben marad, vagy távolságot tart, mert az egyéni érdekeik azt kívánják. Kivéve az áldozatot, aki kétségbeesésében töri meg a csendet, miután már nem maradt más választása, vagy drasztikusabb esetekben az örök hallgatásba menekül. A diákoknak azért is érdekükben áll hallgatni és nem szólni a tanárnak, mert az 'árulkodást' általában ijimével büntetik a társaik. Amúgy is eléggé kételkedők, nem hiszik, hogy az bármit is megoldhat, ha szólnak egy tanárnak. Ez érthető is, hiszen egy felmérés szerint a japán gyerekek 72%-a szerint nem könnyű beszélni a tanáraikkal a személyes problémáikról. 44% szerint a tanárok nem értik meg a diákokat, míg 39% szerint a tanárok, emberként nem törődnek velük. A tanár-diák kapcsolat eléggé távolságtartó Japánban. Ezért hát nem meglepő, ha úgy gondolják, hogyha ijimével kapcsolatos problémákkal keresik fel a tanárt az inkább ront a helyzeten mintsem segít, valamint amíg mást bántalmaznak, addig ők legalább biztonságban érezhetik magukat. A tanároknak szintén érdekükben áll becsukni a szemüket és befogni a fülüket ugyanis, ha komolyabbra fordul az ijime és esetlegesen öngyilkosság lesz belőle, akkor ők nem kérhetők számon, tekintve, hogy nem is tudtak róla. Ahogy Kiyoteru Ohkochi iskolájának igazgatója mondta:

„ Addig nem tehetnek semmit sem, amíg a diák maga nem jelenti, hogy ijime áldozata lett.”

Az Oktatásügyi Minisztérium sem kivétel az ijimét övező hallgatás alól. A válaszaik tükrözik a gondolkodásmódjukat és a jelenlegi japán oktatásügyi rendszer ezen a gondolkodásmódon alapul. Az alap álláspont jól szembetűnik abban is, ahogy a minisztérium az ijimével kapcsolatos adatokat gyűjti. Az Oktatásügyi Minisztérium 1985-ben az Ad Hoc oktatásügyi tanács nyomására nemzeti szinten csinált egy felmérést az ijimével kapcsolatban, amit csak Hirofumi Shikagawa 1986-os halála után adtak ki, miután a sajtó szorgalmazta annak megjelentetését. Az ijime definíciója, amit a begyűjtött adatok alapján állítottak fel, még koránt sem volt tökéletes. 1985 és 1993 között az ijimébe beletartozott, hogy egyoldalúnak kell lennie, folyamatos támadásokkal, az áldozat oldaláról komoly fájdalommal kell járnia és, hogy az iskolának el kell ismernie. Vagyis amíg az iskola nem ismerte el ijimének a bántalmazásokat, addig hivatalosan sem ismerték el. 1994-ben az Oktatásügyi Minisztérium eltörölte ezt a definíciót és az iskolai hivatalnokokra bízta annak megítélést az áldozat beszámolói alapján. A meghatározás ugyan fejlődött, de az adatgyűjtés lekerült iskolai és helyi oktatásügyi szintre. Így történhetett meg, hogy Yachiyo városában egy gyerek bántalmazása az áldozat és a szülei folyamatos bejelentése ellenére sem került rögzítésre. Ugyanis két év alatt ötször került sor erőszakos tevékenységre és az nem egyezett a definícióval, amelyben benne volt, hogy folyamatosnak kell lennie.

A szakdolgozati témához készült prezentáció:

A tanárok hozzáállása az ijiméhez

Ezt egy példán keresztül szeretném szemléltetni, de nem ez az általános.

Tizenegy nappal Hirofumi Shikagawa öngyilkossága után az egyik tanár, aki aláírta a hamis részvétnyilvánító kártyát az egyik óráján elkezdett arról beszélni, hogy komolyan le kell számolni az ijimével. Pár perc elteltével észrevette, hogy az egyik tanuló egy parfümös üveggel játszik. Miután elvette tőle az üveget a tanuló elkezdte püfölni az előtte ülőt. Körülbelül ötven, hatvan alkalommal ütötte meg szinte tiszta erőből és közben azt mondta neki:

„Amit a tanár mond az nagyom jól hangzik, de majd meglátjuk, hogy érti-e. Ha rám szól, akkor nem bántalak tovább. Te vagy a második Shikagawa. Öld meg magad úgy, mint Shikagawa tette. Gyere, harcolj velem.”

A bántalmazó és az áldozata a második és harmadik sorban ültek, vagyis elég közel a tanárhoz. Az áldozat húsz percen keresztül, amíg a bántalmazás tartott, folyamatosan kérte a tanárt, hogy segítsen neki. Számos tanuló azt nyilatkozta később az újságíróknak, hogy az ütések elég erősek voltak és kizárt, hogy a tanár ne hallotta volna az áldozat segélykérését. A tanár azonban úgy tett, mintha nem hallaná és tovább írt a táblára. Nemsokkal a bántalmazás kezdete után az egyik diák mondta a tanárnak, hogy ijime folyik és állítsa le, de a tanár semmit sem tett. Egy másik tanuló odasúgta az áldozatnak, hogy:

„Még a tanár is magadra hagyott.”

Az áldozat húsz percig tűrte a megaláztatást, azután felállt és visszaütött, miután rájött, hogy se a társai, sem pedig a tanár nem segít rajta. Ezután a két tanuló elkezdett verekedni, a tanár csak ekkor avatkozott be. Ahelyett, hogy a bántalmazóra szólt volna rá, az áldozatnak mondta, hogy álljon le. Az áldozat feldühödve rohant ki az osztályteremből miközben azt kiabálta:

„Ez nem igazság, megölöm [a bántalmazót] és magamat is! Szerzek egy kést!”

A tanár a diák után rohant és a közeli vasáru boltban érte utol őt, ahol elkezdtek veszekedni. A vitának egy rendőr vetett véget, aki a hangoskodásra figyelt fel. Később a bántalmazó diákot letartóztatták és a tanárt elküldték egy éves tanár képzésre. Az igazgató elmondta a sajtónak, hogy ő abban a tudatban volt, hogy a tanárnak jó és bensőséges a kapcsolata a tanítványaival. Egy szülői gyűlést is összehoztak, de csak kevesen mertek beszélni, attól féltek, hogyha rosszat mondanak a tanárra, akkor az rossz véleménnyel lesz a gyerekükről a jelentésében. Mások pedig attól tartottak, hogyha túl hevesen adnak hangot a véleményüknek, akkor az esetleg a többi tanuló fülébe juthat és azzal ijimét indíthatnak el a gyerekük ellen.

Ez az eset rávilágított az ijime durva természetére, puszta erejére, valamint a probléma mélységére és összetettségére. Megmutatta, hogy egy tanár mennyire lehet képmutató, mennyire működhet együtt a bántalmazóval, valamint, hogy csak akkor hajlandó ellenlépéseket tenni, ha az eset kiszivárgásának veszélye fenyeget. De ugyanez elmondható az igazgatóról is, aki szintén nem volt hajlandó felelősséget vállalni, vagy akár a szülőkről, akik a tanárok és a tanulók megtorlásától féltek. Egy tanuló jól kiemelte az ijime egyik problémáját:

„A szülők, a tanárok és a gyerekek mindenekelőtt a saját érdeküket veszik figyelembe.”

Nobuko Aso volt középiskolai iskolai tanár beismerte, hogy a tanárok csak azokat bántják, akik náluk gyengébbnek tűnnek. Ha egy erősebb diákot akarnak megtörni, akkor több tanár fog össze. Hogyha egy tanár meglepődve tapasztalja, hogy a tanulók ugyanazokat a szavakat használják egy társuk bántalmazására, mint amiket ő használt ugyanazon diák szidásánál, akkor szemtanúja annak a folyamatnak, amikor a tanulók lemásolják a tanáruk viselkedését. Ez általában olyan iskolákban történhet meg, ahol az igazgató nem demokratikus eszközökkel irányít és az erősek dominálnak. Az ijime értelmezhető egyfajta 'másoló' viselkedésként is, ahol a tanulók lemásolják a tanáruk vagy szülőjük viselkedését. Ezeknek a tanároknak gyakran túl sok hatalom összpontosul a kezében és nincs, aki felügyelje őket.

A végső megoldás a halál. 3. rész.

[...] Hirofumi és Kiyoteru halála csak a jéghegy csúcsa volt. Több öngyilkossággal végződő eset is volt, ami nem járt akkora nyilvánossággal. 1986-ban amikor Shikagawa Hirofumi is meghalt, akkor még legalább nyolc ijiméhez köthető öngyilkosság történt. Ugyanúgy 1994-ben Ohkochi Kiyoteru halálának évében is további hét esetről számoltak be. De majdnem minden évben történtek ijimével kapcsolatos halálesetek, bár ha az áldozat az öngyilkosságkor nem írta le konkrétan, hogy amiatt vetett véget az életének mert bántalmazták az iskolában, akkor nehéz volt bebizonyítani, hogy ténylegesen ijime miatt ölte meg magát, még ha a jelek arra is mutattak.

Nemsokkal Ohkochi Kiyoteru halála után a Shounen Jump magazin felkérte az olvasóit, hogy beszéljenek az ijiméről. Több mint ezernyolcszáz levelet küldtek be, amelyekből összeállították a Shounen Ijime Reportot. Ebben voltak olyan levelek, amelyekben arról írtak, hogy tanárok bántalmazták a diákokat. Az egyik gyereket az osztályfőnöke bántalmazta még hét éves korában. Állítása szerint, a tanára utasította a társait, hogy székekkel verjék, és hogy kiborgnak csúfolják, ugyanis csecsemőként elhagyták a szülei. A tanár csúnyának nevezte és azt mondta, hogy megérdemelte amiért elhagyták, utána megjegyezte a többieknek, hogy a halálát kívánja.

Egy másik esetben egy lány azt írta, hogy az osztályfőnöke megütötte a tanítási kellékekkel, a hajánál fogva rángatta ki a folyosóra csak azért mert kinézett az ablakon, és arcon csapta, amiért nem takarította ki az osztálytermet.

Egy fiú írta, hogy a tanár egy varangyot rajzolt a táblára és fölé írta az ő nevét. Ezután az osztálytársai hat éven keresztül erőszakoskodtak vele és a varangy gúnynév is rajta ragadt.

Egy tizenegy éves gyerek azt írta, hogy vannak sikeres és alkalmas tanárok és vannak alkalmatlanok. A sikeres tanárok osztályában nem fordulhat elő ijime.

Az ijime nem csak azért létezhet mert probléma van az oktatási rendszer szerkezetével, hanem azért is mert a résztvevő felek különböző okokból kifolyólag hallgatnak. Ez a tömeges hallgatás, beleértve magát az áldozatot is, kényszeríti abba a helyzetbe a bántalmazottakat, hogy tehetetlenségükben nem látnak más kiutat csak az öngyilkosságot.

A végső megoldás a halál. 2. rész.

[...] Nyolc évvel később 1994-ben egy újabb nagy nyilvánosságot kapott öngyilkosság történt. Az Aichiban található Nishio Tobu iskola tizenhárom éves tanulója, Ohkochi Kiyoteru decemberben felakasztotta magát az otthonában. A levélben, amit hátrahagyott megnevezte négy bántalmazóját és egy kimutatást azokról az összegekről, amiket kiszedtek belőle. Az összeg egészen megdöbbentő volt, ugyanis több mint egy millió jen vettek el tőle. A levelében leírta, hogy majdnem belefojtották a folyóba és ezek után inkább engedett a követeléseiknek. Hirofumival egyetemben Kiyoteru is tsukaippa volt, vagyis a csoport erősebb tagjai rákényszerítették, hogy ő intézze a 'piszkos ügyeiket'. A rendőrségi jelentés szerint még további tizenöt fiú érintett volt a bántalmazásban és, hogy a pénzt a csoporton belüli hierarchiának megfelelően osztották el. Az igazgató beismerte, hogy a tanárok észrevették az ijime jeleit Kiyoterun. Az iskola jelentése szerint az ápoló, a fiú reszkető testét és üveges tekinteté látva behívatta egy átvizsgálásra, de a kérdéseire Kiyoteru nem válaszolt őszintén:

„A barátaim mind kedvesek. Az osztálytársaim törődnek velem. Jó középiskolába, utána pedig jó egyetemre akarok menni, hogy jó céghez kerülhessek. A tanulás fontos.”

Az iskola nem vette észre, hogy Kiyoterut bántalmazzák, részben azért mert eleve problémás gyerekként volt számon tartva, részben azért mert, ahogy az igazgató fogalmazott, addig nem tehetnek semmit sem, amíg a diák maga nem jelenti, hogy ijime áldozata lett. A huszonhat éves osztályfőnök az Asahi Shinbunnak írt levelében fejezte ki mély sajnálatát, és kifejtette, hogy mennyire erőtlennek érzi magát, amiért nem tudta megakadályozni a tragédiát. Ohkochi Kiyoteru esete rádöbbentette a nemzetet a szörnyű valóságra. Az ijime az elmúlt nyolc évben, az akadályozó intézkedések ellenére egyre jobban elterjedt, továbbfejlődött. Az iskola és a társadalmi környezet egyre fullasztóbbá vált a tanulók számára és az ijime egyre intenzívebb, kiszámíthatatlanabb és elkerülhetetlenebb lett. Shikagawa Hirofumi és Ohkochi Kiyoteru története azért váltott ki akkor érdeklődést, mert a szülők nyilvánosságra hozták a gyerekeik búcsúlevelét és így az iskola és az Oktatásügyi Minisztérium is rákényszerült arra, hogy nyíltan válaszoljanak, és ellenlépéseket tegyenek. [...]

A végső megoldás a halál. 1. rész.

Most jön a téma igazán kényes és elszomorító része, de mindenkinek kitartást, aki végig olvassa.

Csak 1986-ban kilenc olyan esetről számoltak be a lapok, ami öngyilkossággal végződött. Egy-két esetben a diákok utolsó levelét is megjelenítették, amiben kétségbeesetten könyörögtek segítségért. Az egyik közülük Shikagawa Hirofumi esete volt.

1986 februárjában a tokiói Nakano Fujimi iskola tizenhárom éves tanulója, Shikagawa Hirofumi felakasztotta magát a moriokai vasútállomás mosdóajtajának fogasára. A búcsúlevelében a következő volt olvasható: „Még nem akarok meghalni, de ez olyan, mintha a pokolban élnék.”. Ezzel a levéllel a folyamatos bántalmazásokra utalt és megnevezte annak a csoportnak a két vezetőjét, akik rettegésben tartották. Hirofumi egy tsuikappa (tsukai bashiri) volt, vagyis egy olyan tagja a csoportnak, akivel a többiek a 'piszkos' munkát végeztették el. Például bevásárlás, többiek táskáinak cipelése. Egyik esetben, amikor a fiú belépett az osztályterembe azt látta, hogy az asztala a többiekével szembe van állítva és füstölők égtek rajta, a fényképe ki volt állítva, mindenhol virágok és még egy részvétnyilvánító kártyát is elhelyeztek, amit többek közt számos osztálytársa, osztályfőnöke, és más tanárok is aláírtak. Ezzel jelezték neki, hogy az osztálytársai és egyes tanárai szemében ő nem volt más, mint egy emberi kudarc. A tizenhárom éves fiú esetében néhány tanár is részt vett a megfélemlítésben, de ez csak nagyon ritkán fordul elő. Az ijime egyre erősödött, főleg azután, hogy Hirofumi megpróbált kilépni a csoportból. Rendszeresen verték, megalázó dolgokat kellett csinálnia a többiek előtt, fenyegető hívásokkal zaklatták otthonában. Amikor az apa megtudta, hogy a fiát folyton bántalmazzák az iskolában, felkereste az osztályfőnökét, a rendőrséget és a bántalmazó gyerekek szüleit, de mindössze azt a tanácsot kapta, hogy a fiának iskolát kéne váltania.

Az iskolaváltás nem volt könnyű dolog, ugyanis Hirofuminak a szomszédos iskola tanulóival is gondja volt, nem is beszélve arról, hogy az új tanulók mindig könnyű célpontjai az ijimének. Egyszer az őt bántalmazó csoport tagjai elküldték egy üzenettel a szomszédos iskolába, ahol az ottani diákok megverték őt. Shikagawa Hirofumi esete nem az első volt. Az egyik gyerek, akit Hirofumi megnevezett a levelében elment, hogy bocsánatot kérjen a szülőktől és sokkalta az apát azzal a kijelentésével, hogy élvezte Hirofumi bántalmazását. Az 1980-as évek közepére az ijime jelentős társadalmi problémává vált Japánban és sok esetben az öngyilkosságok fő okozója is az iskolai erőszak volt. Hirofumi esete felfedte, hogy milyen komplex dolog az ijime, és a megdöbbentő hatása még nagyobb volt azáltal, hogy tanárok is részt vettek benne. Azok közül, akik aláírták a részvétnyilvánító levelet, az osztályfőnököt, az igazgatót (aki szintén aláírta) és két másik tanárt felfüggesztettek, további kettőt pedig tanári gyakorlatra küldtek. Az Oktatásügyi Minisztérium most először hívott össze tanácskozást ijimével kapcsolatos ügyek megvitatására. Az oktatásügyi miniszter, a régió oktatásügyi képviselője és az igazgatók is egyetértettek abban, hogy lépéseket kell tenni az ijime leküzdésére. Ekkor került bevezetésre az, hogy a gyerekeket az iskola kapujában tanárok és szülők várják. Az intézkedések ellenére a gyűlésnek újra össze kellett ülnie nyolc évvel később. Hirofumi Shikagawa öngyilkosságának egyik szerencsétlen következménye volt az, hogy a tanárokat sújtó szigorító intézkedések következtében az iskolák még inkább zártabbak, áthatolhatatlanabbak lettek. [...]

Az ijime jellegzetességei és fajtái. 2. rész.

[...] A konjoyaki az, amikor egy égő cigarettát nyomnak az áldozat bőrébe. Más fogalmak az áldozatra gyakorolt kényszert fejezik ki, mint például a bashiri (tsukai bashiri). Ez az, amikor az áldozatot kifutófiúként használják, cipeltetik vele a csoport többi tagjának holmiját, elküldik bevásárolni úgy, hogy nem adnak neki pénzt. Azokat, akik ezt a szerepet töltik be tsukaippának hívják. A katsuage az, amikor az áldozattól pénzt csikarnak ki. Az ijime leggyakrabban használt formája a shikato. Ez nem fizikai erőszakot jelent, hanem az egyén semmibevételét. Ezt általában addig folytatják, amíg az egész osztály úgy nem tesz, mintha az áldozat nem is létezne, ez a zenin shikato. A chikuru ezzel szemben az, amikor szólnak az ijiméről annak érdekében, hogy megállítsák.

Az ijimének vannak olyan formái is, amiknek nincs konkrét megnevezése. Ilyen lehet a kiszemelt áldozat feltartóztatása, megdobálása, gombostűvel, ceruzával való szurkálása. A verbális megfélemlítés során rendszeres a különböző sértő és trágár szavak használata. Az ijimének vannak burkolt formái is, ilyen például az, amikor eldugják az áldozat holmiját, megrongálják, vagy beledobják valamibe, általában a mosdóba. Az ijimének gyakran része a szexuális zaklatás is. Sokszor vetkőztetik le az áldozatukat mások szeme láttára, vagy hangosan kiabálják, hogy mit csinál miközben a mosdóban van. A lányoknál előfordul, hogy a szoknyájukat rántják le, vagy a fejükre húzzák.

Norihiko Ishikawa a tokiói egyetem gyermekpszichológusa szerint a jelenség, amit ijimeként ismernek a mai japán iskolákban sokkal inkább hasonlít a shigokihoz. A shigoki egy bevett gyakorlat volt a japán hadseregben, amelyben férfit faragtak a gyengékből, akik veszélyeztették a kollektív rendet, szellemiséget, összetartást és összhangot. A hasonlóságot az ijime és a shigoki között már többen kimutatták, mint ahogy a japán iskolák és a háború előtti japán hadsereg közti hasonlóságot is. A különbség, amit Ishikawa tesz a shigoki és a hagyományos értelmemben vett ijime között, az hasonlít a mai Japánban használatos ijime és a más országokban használt iskolai erőszak közötti különbséghez.

A gyerekek nagyon leleményesek ezen a téren hiszen volt honnan tanulniuk, és ne feledjük, hogy az ijime már évtizedek óta fejlődik, 'tökéletesedik'.

Az ijime jellegzetességei és fajtái. 1. rész.

Az ijime három főbb jellegzetessége a japán társadalmi struktúrából származhat. Az első a nyomás, hogy megfeleljenek a csoportos normáknak, amely más megközelítésből jelenthet félelemet az elszigeteltségtől. Egy közösségi társadalomban az emberek elvárják másoktól, hogy megfeleljenek a közösség által felállított elvárásoknak. Nagy a nyomás rajtuk, hogy olyanok legyenek, mint a többiek. Páran azt mondták, hogy azért erőszakoskodtak egyes társaikkal, mert mindenki azt csinálta. A csoport nyomásán kívül nem tudtak más indokot felhozni arra, hogy miért bántalmaztak másokat. Ezek a tanulók nem nagyon mutattak megbánást, nem éreztek bűntudatot. Úgy gondolták, hogy ez természetes mivel a többiektől is ugyanezt látták. Továbbá fontos szerepet játszik a csoporton belüli szerep is. Az ijime az egy közösségi cselekvés és a gyerekek különböző szerepeket vállalnak a végrehajtásában. Vannak olyanok, akik bántalmaznak, vannak segédek, megfigyelők, védők. Az olyan tanulók, akik sokkal fogékonyabbak a csoportos kapcsolatokra és történésekre, azok könnyebben megtalálják a helyüket, szerepüket egy-egy erőszakos szituációban. Vannak akik bántalmazónak tekintik magukat annak ellenére, hogy egyszer sem kezdeményeztek csoportos erőszakot. A harmadik a burkolt agresszió használata. A gyerekek sokszor a szüleik által használt fenyítési módszereket használják az ijime során. Mivel megtapasztalták már a hatásait és látják a hatékonyságát előre tudják, hogy ez valószínűleg ugyanolyan hatással lesz majd a társaikra is. Japánban a szülők által leggyakoribban használt fenyítési módszerek a következők: a gyerek elzárása egy rövidebb időre, teljes elkülönítés a családtól, fenyegetés az elzárással. Ezek nagyon hatékony fegyverek egy olyan társadalomban, ahol a közösség mindenek felett áll, és a gyerekek nagy hatékonysággal tudják használni az ijime során. Az ijimének különböző fajtái léteznek. Ezek közül vannak olyanok, amelyekben fizikai erőszakot használnak. Ilyen például a bokoboko (bokoboko naguru) és a fukoro (fukoro dataki ni suru) amelyek a csoportos erőszak azon formái, amikor az áldozatot rúgják, ütik, vágják. Az erubo, vagyis könyökölés az a fajtája az erőszakoskodásnak, amikor könyökkel támadnak. A fizikai erőszakot gyakran játékos formában alkalmazzák, mint például a puroresu gokko, amiben profi birkózást imitálnak, vagy a kagome rinchi (lincselés). A kagome rinchi lényege, hogy az áldozat a földön térdel miközben a többiek körbeállják, ütik, rúgják és a Kagome, Kagome című gyerekdalt éneklik. [...]

Mi az ijime? 2. rész.

[...] A japán gyerekek hajlama arra, hogy részt vegyenek csoportos erőszakban erősen kapcsolódik a társadalmi szerkezethez, amelyben élnek. Japánban a közösség érdekeit az egyén érdekei fölé helyezik. A társadalom negatív hatásai vannak jelen az olyan deviáns viselkedési formáknál is, mint például az ijime. Az ijime elég elterjedt a japán iskolákban, és a jelentések szerint az általános és középiskolások 80%-ának volt már része ijimében. Ijime akkor történik, amikor egy egyén vagy egy csoport zaklat egy egyént és a zaklatás viszonylag hosszú időn keresztül tart. Ekképpen az ijime lehet egyén-egyén elleni, csoport-egyén elleni, fizikai, verbális, vagy burkolt. Azonban az egyén-egyén elleni nagyon ritka és sokak szerint nem is nevezhető ijimének.

Az elvárások nagyon magasak, ha egy gyerek nem kezd elég rangos óvodában, akkor nem tud bekerülni egy rangos általános iskolába, aminek következtében nem jut be jó középiskolába és így tovább. Az egész folyamat, ami még gyerekkorában indul el végül kihat az egyén egész életére. Nyugaton, ha valaki nem jó valamiben akkor a tanáraik, szüleik ösztönzik arra, hogy próbáljon ki mást, találjon rá saját magára. Japánban más a helyzet. A tanulmányokban vagy munkában bekövetkezett bukás a családra is szégyent hoz és az egyén értéktelenné válik a társadalom szemében. Az egyén háttérbe van szorítva már az iskola első napjától kezdve. Az iskolák általában nem vesznek tudomást az erőszakos esetekről, még ha az köztudott is. Az erőszakkal kapcsolatos bejelentéseket gyakran figyelmen kívül hagyják a tanárok, mivel úgy gondolják, hogy ez nem az ő gondjuk. A szülők meg sokszor inkább a tanároknak hisznek, mint a gyermeküknek. Hátat fordítanak az eset elszenvedőjének, még akkor is, ha az hajlandóságot mutat az öngyilkosságra. Vannak olyan iskolák is, amik bátorítják a gyerekeket az ijimére, és nagyon kevés az olyan intézmény, ahol lépések tesznek ellene. Ha öngyilkosság történne akkor azt eltitkolják a tanulók elől.

Mi az ijime? 1. rész.

Mi az ijime? Az iskolai erőszak Japán megfelelője? Csupán erőszak, verekedés, verés, vagy annál sokkal több? Általa vezetik le a gyerekek a frusztrációt? Mi tartozik bele, milyen formái vannak, miért csinálják? Az ijime csupán egy oktatásügyi probléma vagy az egész japán társadalom problémája? Ez csak pár azok közül a kérdések közül, amelyre már évtizedek óta próbálnak választ találni Japánban és világszerte. Sokat haladt előre a jelenség felismerése, de a kegyetlensége még ennyi év után is meg tudja döbbenteni az embereket. Az ijime a legtöbb esetben egy pszichológiai megfélemlítés, amelyet az erősebb tanulók egy csoportja alkalmaz a gyengébb társukon. Az iskolákban, diákok által elkövetett erőszak nem ismeretlen jelenség egyik országban sem, de a nyugati megfelelőjével ellentétben az ijime sokkal összetettebb. Japánban már az óvodától kezdve nagy a nyomás a gyerekeken, hogy beilleszkedjenek és sikeresek legyenek a tanulmányaikban. A szülők a gyerekek bukásait gyakran a sajátjukként élik meg. Valamint az is fontos, hogy alárendeljék magukat a tömeg akaratának. Japánban is érhetnek valakit atrocitások azért mert például kövér vagy nem elég okos, vagy épp az ellenkezője, de az ijime kiváltó oka legtöbbször a csoporttól való eltávolodás. Tsuyoshi Kobayashi oktatáselméleti kutató szerint egy ijiménél három-tíz aktív bántalmazó van, és gyakran egy fél osztály kíséri figyelemmel az eseményt, a másik fele pedig szemet huny a dolgok felett. [...]

A blogról:

Kedves, Olvasó!

Ez a blog a japán iskolákban előforduló deviáns viselkedési formákkal foglalkozik, azek közül is elsősorban az ijimével, a tokokyohival és a futokoval.

Források:

L. DENMARK, Florence, H. KRAUSS, Herbert, W. WESNER, Robert, MIDLARSKY, Elizabeth, P. GIELEN, Uwe, Violence in School, Cross-National and Cross-Cultural Perspectives, Springer Science+Business Media, 2005

MAEDA, Rie: 'Ijime' An Exploratory Study of a Collective Form of Bullying among Japanese Students, Biennial Meeting of the Society for Research in Chil Development, 1999

MIDLARSKY, Elizabeth, P. GIELEN, Uwe, Violence in School, Cross-National and Cross-Cultural Perspectives, Springer Science+Business Media, 2005

P.ROHLEN, Thomas: Japan's High School, University of California Press, 1983

TERUHISA, Horio: Educational Thought and Ideology in Modern Japan, University of Tokyo Press, 1988

YONEYAMA, Shoko: The Japanese High School, Silence and Resistance, Nissan Institute, Routledge Japanese Studies, 1999

http://www.lunaescence.com/fics/viewstory.php?sid=23207

http://digital.library.adelaide.edu.au/dspace/bitstream/2440/48389/1/02whole.pdf

www.anthropoetics.ucla.edu/ap1201/taylor.pdf